Sabbathsong és Klezmer vacsi

15:11 Szabi 0 Comments

Mostanság elég sokat járunk a fogorvoshoz, akinek a rendelője a Dohány utca sarkán van. Így esett, hogy egyik nap a fogorvostól a sebészhez vezető úton, átsétáltunk a zsidó negyeden. A szűk kis utcákon át bandukolva egyre inkább csak azt éreztem, hogy milyen izgalmas és érdekes ez a környék. Nem mondanám, hogy zárt, de a falak mögött egy más kultúra éli mindennapjait. Ez szerencsére Rupert érdeklődését is felkeltette, ezért eldöntöttük, hogy péntek délután visszatérünk egy nagy sétára és egy igazi zsidó vacsorára.
Így is lett. Rupert telefonált, felrázott a hőgutából és vitt (vonszolt) vacsorázni. Útközben elmagyarázta, hogy nem tudja pontosan hova megyünk és mi lesz, de ez így ilyen program + vacsora dolog (én meg halálra aggódtam magam, hogy nincs minden pontosan megszervezve és nem én irányítok... borzasztó randipartner vagyok).

7 előtt egy kicsivel érkeztünk meg a Spinozába és rögtön egy kis asztalkánál landoltunk a zongora mellett, kezünkben egy-egy pohár pezsgővel. A hely hangulatos, kuckós, levegős és csillogó. A zongorista egy kedves bácsi, a vendégek többnyire idős külföldiek, a pincérek pedig kigyúrt férfiak. Időbe tellett míg túltettem magam azon, hogy úristen mennyibe fog ez kerülni, de amint ez sikerült egyre jobban belesüppedtem a hely ügyes kis bájába.


Mikor kiürültek a pezsgőspoharak, betereltek minket egy hátsó terembe, ami tulajdonképpen egy miniatűr színház volt. Most visszagondolva érdekes, hogy bár sűrűn terelgettek minket, nem tudnék visszaemlékezni, arra hogy egy-egy pincér kísér vagy tuszkol valamerre. Ügyes. Szóval a kis színházban helyetfoglalva hamarosan kezdetét vette a koncert.

Egy órán keresztül hallgattunk elsősorban a zsidó kultúrához kötődő dalokat és azt kell mondanom, hogy iszonyatosan élveztem. A zenekar főleg vidám zenéket játszott, pörgős ritmusokkal, ezért egyre csak azt éreztem, hogy ez mennyire jó és felemelő. Végig vigyorogtam, az egyszer biztos.
A koncert végén újra elfoglaltuk az asztalunkat és kezdődhetett az este igazán fontos része, a vacsora.
Mi előételnek leves helyett humuszt ettünk, házias kovászos uborkával és meleg pita kenyérrel. Én nem is tudtam, hogy a humusz és a kovászos uborka ilyen jó barátok.

Főétel aznap pácolt libamell volt, lilakáposztával, tzimmesszel és hagymás törtburgonyával. Én őszintén szólva ettől nem sokat vártam, ugyanis a sült kacsa/liba ezzel a körettel nálam mindig nyerő, szóval nem gondoltam, hogy bármilyen katartikus élményt tudna nyújtani a dolog. De aztán hoppá-hoppá tévedtem.


Igen, igen és igen! A hús tökéletes volt, a lilakáposzta pedig keveredve az édeskés, répás-szilvás szósszal, mindent elért amit szerény léte lehetővé tett számára. A hagymás krumpli pedig csak tette a dolgát szerény kis köretként. De a vacsora közel sem ért véget, hiszen ezután jött az amiért bármikor, bárhonnan, futva érkeznék az étterembe. Flódni szilvamártással.

Nekem erről eddig miért nem szólt senki? 23 évig maradtam ki a dió, mák, alma és lekvár nyújtotta élvezetkből. Az egész olyan volt mintha már nem is az étteremben lennék, hanem nyár közepén, a nagymamám kertjében, a kút tövében kuksolva majszolnám az elcsent zserbót. Vacsora után még sokáig üldögéltünk a gyertyafényben, hallgattuk a zongorát és beszélgettünk. Én ott és akkor csak azt éreztem, hogy jól vagyok. Végre sikerült úgy kikapcsolódnom, hogy nem aggódtam azon, hogy biztos bezártuk-e az ajtót, vagy hogy mi lesz 10 év múlva. Rupert sokszor kér, hogy ne aggódjak ennyit, mert nincs miért. És igaza van :)