Rizsliszt muffin

A költözködés, 10 órás munkaidő és a kialvatlanság megtette a hatását az utóbbi hónapokban, így át kellett gondolnom, hogy min tudok változtatni, mi az ami teljesen tőlem függ. Mondjuk az, hogy mit eszek.
Ha őszinte akarok lenni, rengeteg vackot tömtem magamba mostanában, így elhatároztam, hogy sürgősen visszatérek az élet egészségesebb és tudatosabb oldalára. A nagy felbuzdulásban vettem is egy tonna rizslisztet, amiből elkezdtem sütni-főzni, de semmi nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, ezért félre is tettem.

De földöntúli szerencsémre belefutottam ebbe gluténmentes muffin receptbe. Nem voltam biztos benne, hogy jó lesz, de a kommentek meggyőztek, és amúgy is minden-mindegy alapon nekiláttam.

Tádám!

Szuperül bevált a recept és már tudom, mibe fogom befektetni azt a rengeteg rizslisztet. A recepten én nagyon kicsit változtattam, de semmi alapvető eltérés nincs az eredetihez képest:

26 dkg rizsliszt
14 dkg xilit
0.8 dl napraforgó olaj
2 db tojás
1 csomag sütőpor
1 csomag vaníliás cukor
2 dl laktózmentes tej
2 ek natúr kakaópor
aszalt vörösáfonya a tetejére, de a töltelékkel, ízesítéssel bátran lehet kreatívkodni

Nem variáltam a száraz és nedves hozzávalókkal, mindent összedobtam egy tálba és összekevertem (legközelebb az áfonyát is belekeverem, mert most csak rászórtam, gondolván majd belesüpped. De nem.). Sajnos a mostani konyhában kicsit nomád körülmények uralkodnak, így a masszát forma nélkül, simán csak muffinpapírokba tettem (kb. egy evőkanál formánként) és 180 fokon sütöttem. Amikor szépen felemelkedett beleszúrtam egy villát és ha nem ragadt rá a tészta kivettem a sütiket. Kevesebb mint egy óra múlva ott álltam a konyhában annyi muffinnal, hogy majdnem meg is könnyeztem. Rengeteg lett, süti illat szállt a költözős dobozok körül, én pedig szívem szerint magamhoz öleltem volna az egész tepsit.

Road Trip: Hévíz Fürdö- Öszi úszka

Soha nem gondoltam volna, hogy én fürdőzős alkat lennék. Az úszás meg a strandolás (vízben kapálózás) persze hogy megy, hiszen tó mellett nőttem fel. Na de a céltalan ejtőzés?



Igen, férfiasan bevallom, hogy a hévízi tó osztrák nyugdíjas turistává tett. De büszkén vállalom, mert annyira megérte.
A meleg víz, a puha úszógumi, a felszálló pára és a gyönyörű virágok hamar átlökdösték a tudatomat meseországba. Itt tényleg nem lehet mást tenni, mint pihenni és lenyugodni.





 
 

Mikor megéheztünk, legnagyobb meglepetésemre a büfé kínálatában szerepelt pár „emberi” étel is, így bár kicsit tartottam tőle, de megpróbálkoztam a töltött padlizsánnal.

És bevált! Valószínűleg már amúgy is nagyon éhes voltam, de mind állagra, mind ízre teljesen vállalható ebédhez volt szerencsém. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a fürdő két büféjében is ittam kávét és mindkettő rendes, igazi kávé volt.
Bingo!

A nap további részét természetesen a vízben töltöttük, majd mi is útnak indultunk a szállás felé. A panzióhoz vezető ösvény amúgy a mellettünk levő szálloda parkján át vezet,végig a patak mellett, így éjjel is érdemes elindulni gyalog, mert egészen különleges élmény a csendben, a hatalmas kivilágított fák alatt sétálgatni, vagy a patak partján a kandeláberek alatti padokon üldögélni pár percet.

 

Road Trip: Soltvadkert, Hévíz

Olyan amerikai road trip mintára döntött úgy a családom női delegációja (delegáció, mert egyelőre csak én tartózkodok magyar földön), hogy ha már hazalátogatnak, akkor országon belül is mozgásban maradunk.

Így egy pofás kis hibriddel indultunk el Hévíz felé.
Az utazást fél órán belül megszakítottuk Soltvadkerten a szokásos/kötelező sütizéssel. Nekünk Szervánszky, amúgy rendes nevén a soltvadkerti Szent Korona Cukrászda a családom számára olyan, mint egy zarándokhely (Vagy mint zombinak az agy. Látnotok kellene őket, amikor a Soltvadkert 20 km-es körzetében járunk…).
De ettől a sütitől mondjuk én is majdnem az asztal alá estem.
ÚGY.TÖKÉLETES.AHOGY.VAN!


Mindenki mindent evett, de szerintem nézzünk még egy képet az én epres tartomról.

Immár gurulva haladtunk tovább és út közben a neten keresgélve találtuk meg a Lovas Panzió Hévíz telefonszámát. Tárcsázás után rögtön sikerült is lefoglalnunk az egyik apartmant és a tulajdonosok azonnal biztosítottak minket arról, hogy hiába a viszonylag kései foglalás, mire odaérünk készen vár minket minden. Így a GPS-t követve haladtunk egyre mélyebbre az erődben, át egy hatalmas „fancy” szálloda komplexumán, parkolón és sorompós őrbódén, míg végül célt értünk egy apró parkolóban, ahonnan nem vezetett tovább út. Feltételeztük, hogy ez lesz a hely, amit keresünk.





A környéken pár bágyadtan bóklászó lovon és egy nagyon hangos (első blikkre félelmetes), szeleburdi pásztorkutyán kívül, csak a csend és langyos napsütés volt. Egy darabig álldogáltunk, míg megláttuk, hogy az apartman vezetője a futtatón keresztül, hatalmas mosollyal az arcán közeledik felénk. Gyors bemutatkozás után, megkaptuk a kulcsokat és a szokásos információkat a szállással kapcsolatban.


Szerencsére tapasztalt helyi túravezetőt is kaptam magam mellé, így volt lehetőségem a környék biztonságos felfedezésére.
Mr. Macska biztosított róla, hogy "kici, occó séta".

Így valami gyerekdalt dúdolgatva, kettecskén fedeztük fel a panzió környékét.












"Séta vége. Fizet? Ninc pénz? Ninc baj. Fél óra séta, két óra simi az ár."



Szóval igazi természet lágy öle. Nos, innentől már tényleg csak a kőkemény pihenés volt a dolgunk. Aznapra pontosabban vacsora, egy kisebb séta, egy takaróba bugyolált borozás és kiadós alvás.

Másnap a kora őszi napsütésben indultunk el a tó kifolyóját követve a fürdő felé. Már az ajtón kilépve is egy kisebb tóba botlunk, ami tele van tündérrózsákkal, de a fürdő felé haladva jöttem csak rá, hogy mennyi különböző színben és formában léteznek ezek a virágok.










Halloween- Dorothea Bistro Café

Bogival mostanában keveset tudunk érdemben kommunikálni, ezért rögtön heves bólogatásba kezdtem, amikor feldobta az ötletet, hogy szombaton menjünk Szendtendrére.
Szerintem még a héven is bólogattam, olyan nagyon egyetértettem.
Szentednre télen, nyáron, fent, lent, jobbra és balra is gyönyörű. A báj ami körüllengi az utcákat és az épületeket, rögtön mindenkit egy kellemes relax módba kapcsol (így csak az andalgók tudnának felidegesíteni, de általában én is inkább beszállok az andalgásba... ha rómában jársz ugye).

 
Helló fura férfi a kamerával!



Az utolsó képen a személyes kedvenc kis kocsmám szerepel. Erről az élményről már írtam itt pár sort.
A kis utcákon lassan ereszkedtünk le a folyóhoz. Szerencsére még volt lehetőségünk a padon ülögélni, mert a napnak maradt annyi ereje, hogy érezzük a bőrünkön. Itt rengeteg iszonyatosan félresikerült képet készítettünk, a nevezetes andalgók nagy örömére, majd inkább a kacsák felé fordítottuk a kamerát.








 
Elég sokat bóklásztunk már, így lassan ideje volt végre megérkezni valahová. Bogi mesélt nekem egy helyről, ami állítólag A HELY, ha Szentendréről beszélünk. Egyértelmű volt, hogy meg akartam nézni. Így jutottam el végre én is a híres Dorothea bisztróba. Azóta bárkinek említettem ezt a helyet, mint hatalmas felfedezésemet, csak annyit mondtak "jaja, ugye milyen jó?".
Úgy sejtem én itt valamiből nagyon kimaradtam éveken keresztül...

Helyet foglaltunk a teraszon, hogy még talán utoljára élvezhessük a bágyadt délutáni napsütést szabadtéren. A meglepően, de nem kellemetlenül közvetlen (és őszintén szólva nagyon is jóvágású) pincérünk 5 percen belül ellátott minket almás teával és pokrócokkal. Meg pár mosollyal. Tudjátok, vannak azok a pincérek, akik a jelenlétükkel biztosítanak arról, hogy otthonosan érezd magad, növelik a kényelmi faktort. Ő például pont ilyen volt. Innentől már semmi más dolgunk nem volt, mint belesüppedni a pokrócokkal bélelt székeinkbe és órákon át beszélgetni.

Később mikor a nap eltűnt a szomszédos ház kőkerítése mögött, már nem tudtunk elég közel húzódni a fűtőtesthez.


Így a kedves invitálásnak eleget téve áthelyeztük a bázisunkat a benti kanapéra.

Órákon át csak beszélgettünk, hatalmasakat nevettünk, teljesen megfeledkezve mindenről. A Dorothea végül nálam is nyert egy kis csücsköt a szívemben. Már értem mi ez a susmosolás körülötte. Én nem vagyok az a tipikus teaázóba járó figura, de alig várom, hogy a tél végén újra előbújjanak azok a gyenge kis napsugarak és újra ott csücsülhessek "meseország teraszán". Végül búcsút intettünk a vigyori tököknek és belevetettük magunkat a Pesti éjszakába.