A nap, mikor Bogi lisztet evett... O.o

9:49 Szabi 1 Comments

Én igazából csodálom Bogit, mert tudja, hogy neki nem tesz jót pl. a fehér liszt, így nem eszi meg. Szimplán nem szokása. Eközben én például tudom, hogy a Jelly-Belly-től bőven cukorsokkot kapok és bár nem szokásom cukrot enni, de tegnap is sikerült 5 darabot megennem. Bűnhődtem is rendesen.
De ha az ember Bécsben jár, kihagyhatja-e a bécsi szeletet?
Nem. És mivel Bogi is hasonlóan vélekedett, felkerekedtünk, hogy megkeressük a híres-neves 105 éves éttermet, a Figlmüllert.
Ragyogó napsütésben indultunk el légvonalban arra, amerre gondoltuk, hogy az étterem lehet.





Így jutottunk el többek között a Volksgarten északi csücskében burjánzó rózsabokrokhoz is. A park minden szegletében rózsák virágoznak, de ha ez nem elég meggyőző, akkor van itt még zöld fű, vakítóan kék ég és szikrázóan fehér épületek és felhők. Igazi mini mennyország, amit a helyiek látszólag előszeretettel vesznek birtokba vasárnaponként. Sajnos a fényképezőgépem akksija valahol a park bejáratánál adta fel, így a nap további részét csak telefonos képekkel tudtam megörökíteni. Mondjuk, pont ezért úgy érzem, hogy a rózsákhoz vezet még egy utam. Már rendes géppel.






De az étel, mint oly' sokszor mondom, nagy úr, ezért mi sem ténfereghettünk tovább a rózsák között, tovább kellett menetelnünk a rántott húsok rejtekhelye felé. Az éhség szerencsére nem tudta elborítani az agyunkat, mert az épületek, terek és emberek látványa kellőképpen magával ragadta a figyelmünket. (Meg én ettem reggel egy sütit... oops!)












Így a megérzéseinkre hallgatva jutottunk el végül abba az utcába, ahol egy apró tábla jelezte, hogy az udvarban van az étterem. Én soha, de soha nem vettem volna észre, de Bogi egy sas precizitásával cserkészte be az udvar bejáratánál kifüggesztett étlapot.


De ami ezután következett igazi horror volt.
Mármint abban a hőségben egészen másvilági...
Ez:



Nem tudom más hogy van vele, de nekem maga a tény, hogy nyár közepén szó szerint egy karnyújtásnyira van tőlem a karácsony, egészen szürreális élmény volt. Ezt persze csak fokozta, ahogyan az idő múlásával az agyam egyre több részletet vett be, abból a giccsből, ami a fröccsöntött műanyag díszekből hömpölygött felém. Végül azért egészen megszoktam és inkább komikussá vált, ahogy a karácsonyi néni, a karácsonyi pompomos mamuszában rendezi a karácsonyi izéket.

De térjünk vissza a fontosabb dolgokhoz. Szerencsére jó ütemben érkeztünk, így hamar kaptunk asztalt és a rendelés is gördülékenyen ment, így mire jól megnéztük a falon lógó képeket meg is érkezett az ebédünk.


Bár tanakodtunk rajta egy kicsit, hogy hogyan is kellene, de végül úgy döntöttünk, hogy felezünk egy bécsi szeletet. Mondjuk hála az égnek, mert tényleg hatalmas, amit az asztalra tesznek.



Magyar vagyok, szóval nekem túl sok újdonságot nem tud mutatni egy rántott hús, de azt azért én is éreztem, hogy ez olyan igazi. Pont úgy ahogyan kell. Pont.
Viszont a krumplisaláta valami frenetikus újdonságként hatott rám. Én még ilyen jót soha, sehol nem ettem. Nem is gondoltam volna, hogy van ilyen. Mennyei volt. És szerencsére más is így gondolta, ezért találtam is hozzá receptet a neten, amit hamarosan ki is próbálok.


Tudom-tudom egy fél rántott hús meg saláta... de azért tényleg komoly ételek ezek, így az utolsó falatokkal már elég nagy gondban voltam.











Az utolsó pár órában a vonat indulása előtt még mindenféleképpen el akartunk menni Schönbrunnba, így érzékeny búcsút intettünk Bécs belvárosának és az osztrák pincér fiúknak.


Schönbrunnban már tényleg csak arra volt időnk, hogy sétáljunk egyet a napsütötte kastélykertben.





 

Én hagytam is egy kis meglepit az udvar gondozóinak, azzal hogy gyorsan kijelöltem a telekhatárokat a gurulós táskámmal.