Halloween- Dorothea Bistro Café

12:30 Szabi 0 Comments

Bogival mostanában keveset tudunk érdemben kommunikálni, ezért rögtön heves bólogatásba kezdtem, amikor feldobta az ötletet, hogy szombaton menjünk Szendtendrére.
Szerintem még a héven is bólogattam, olyan nagyon egyetértettem.
Szentednre télen, nyáron, fent, lent, jobbra és balra is gyönyörű. A báj ami körüllengi az utcákat és az épületeket, rögtön mindenkit egy kellemes relax módba kapcsol (így csak az andalgók tudnának felidegesíteni, de általában én is inkább beszállok az andalgásba... ha rómában jársz ugye).


Az utolsó képen a személyes kedvenc kis kocsmám szerepel. Erről az élményről már írtam itt pár sort.
A kis utcákon lassan ereszkedtünk le a folyóhoz. Szerencsére még volt lehetőségünk a padon ülögélni, mert a napnak maradt annyi ereje, hogy érezzük a bőrünkön. Itt rengeteg iszonyatosan félresikerült képet készítettünk, a nevezetes andalgók nagy örömére, majd inkább a kacsák felé fordítottuk a kamerát.







Elég sokat bóklásztunk már, így lassan ideje volt végre megérkezni valahová. Bogi mesélt nekem egy helyről, ami állítólag A HELY, ha Szentendréről beszélünk. Egyértelmű volt, hogy meg akartam nézni. Így jutottam el végre én is a híres Dorothea bisztróba. Azóta bárkinek említettem ezt a helyet, mint hatalmas felfedezésemet, csak annyit mondtak "jaja, ugye milyen jó?".
Úgy sejtem én itt valamiből nagyon kimaradtam éveken keresztül...

Helyet foglaltunk a teraszon, hogy még talán utoljára élvezhessük a bágyadt délutáni napsütést szabadtéren. A meglepően, de nem kellemetlenül közvetlen (és őszintén szólva nagyon is jóvágású) pincérünk 5 percen belül ellátott minket almás teával és pokrócokkal. Meg pár mosollyal. Tudjátok, vannak azok a pincérek, akik a jelenlétükkel biztosítanak arról, hogy otthonosan érezd magad, növelik a kényelmi faktort. Ő például pont ilyen volt. Innentől már semmi más dolgunk nem volt, mint belesüppedni a pokrócokkal bélelt székeinkbe és órákon át beszélgetni.
Később mikor a nap eltűnt a szomszédos ház kőkerítése mögött, már nem tudtunk elég közel húzódni a fűtőtesthez.


Így a kedves invitálásnak eleget téve áthelyeztük a bázisunkat a benti kanapéra.

Órákon át csak beszélgettünk, hatalmasakat nevettünk, teljesen megfeledkezve mindenről. A Dorothea végül nálam is nyert egy kis csücsköt a szívemben. Már értem mi ez a susmosolás körülötte. Én nem vagyok az a tipikus teaázóba járó figura, de alig várom, hogy a tél végén újra előbújjanak azok a gyenge kis napsugarak és újra ott csücsülhessek "meseország teraszán". Végül búcsút intettünk a vigyori tököknek és belevetettük magunkat a Pesti éjszakába.